Order of Malta

Találkozások és némi önkéntes munka. Beregszász, Makkosjánosi, Gálocs, Nagydobrony, Kisszelmenc és a Partiumban Szatmárnémeti. Egy körút pillanatai.

Az úton készült rádióműsor a Magyar Katolikus Rádió honlapján keresztül meghallgatható IDE KATTINTVA.

Kora reggel, fél hatkor vesz fel Schumicky András, Szepi a kisbusszal. Korán ki szeretnénk érni Kárpátaljára, sok a dolgunk. Közben még felvesszük Ketteler-Boeselager Ildikót, és két kamasz lányát, a lányok csak tapasztalatszerzés céljából jönnek, de később nagy hasznukat látjuk a pakolásnál. Az önkéntesek szinte mind hazautaztak a húsvéti ünnepekre, a teherautók viszont jönnek. Ha feladat van, Makuk János, azaz Jancsi, a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat elnöke ugyanúgy pakol, mint mi mindannyian.

Az M3-as autópályán megállunk egy kávéra. Ildikó célja egyebek közt az, hogy a helyszínen megnézze, hogyan hasznosulnak azok a támogatások, amelyeket az édesanyja, Csilla von Boeselager által alapított Csilla von Boeselager Stiftung Osteuropahilfe e.V., azaz magyarul és röviden Csilla von Boeselager Alapítvány juttatott el a régióba. Ildikó az alapítvány alelnöke, és a legfontosabb célja ugyanaz, mint édesanyjának, aki egyszer úgy jellemezte magát, hogy ő „Európa koldusa”. Nos, az újabb és újabb támogatások megszerzéséhez kellenek a videók, az Instagram posztok, az első kézből szerzett információk, hogy további adományozókat lehessen meggyőzni: jó helyre kerül a pénzük.

„Édesanyám három éves volt, amikor el kellett hagynia Magyarországot. A saját maga által átélt menekültsors egész életében elkötelezetté tette, hogy segítsen a rászorulókon. 1991-ben hozta létre az alapítványt, amely fennállása óta eddig 50 millió euró értékben küldött segélyszállítmányokat Ukrajnába, Romániába, Lengyelországba, Szerbiába, Magyarországra” - mondja Ildikó. „Édesanyám a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik alapítója volt, ma pedig az alapítványunk egyebek közt a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat egyik legnagyobb támogatója.”

Az alapítvány éves jelentése is előkerül kávézás közben – ha már számokról beszélünk, legyünk pontosak – eszerint az alapítvány az ukrajnai háború első évében összesen 1 260 789 eurót fordított Ukrajnában humanitárius célokra. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyébként a beregszásziaknak talán a legfontosabb partnere. Folyamatosan jönnek a segélyeket szállító teherautók Magyarországról – a WSZL kamionjai úgy látszik nem félnek átlépni az ukrán határt –, és nagyon fontos a magyarországi önkéntesek szervezése is. A raktárban, a szállításnál ugyanis elkerülhetetlen a fizikai munka. Az ukrajnai jó erőben lévő önkéntesjelölteket pedig már elvitték katonának...

A határon öt perc alatt átjutunk, hála Szepi rutinjának és zöld diplomata útlevelének. A kisbusz teljes hátsó része az ablakok pereméig meg van pakolva adományokkal, közte csokitojásokkal és csokinyuszikkal – egyebek közt két óvodába is ellátogatunk majd, ez a gyerekeknek szánt ajándék. A határ után az út állapota lényegesen romlik, kerülgetjük a kátyúkat. Beregszászba beérve az utcákon sok az autó, de kevés az ember. Akinek nincs dolga, nem korzózik a városban. Páros, rendőr-katona járőröket látni, és később az országúton is találkozunk katonai ellenőrző pontokkal. Minket gyors ellenőrzés után tovább engednek, de ha a helyi férfiembernek nincs rendben a felmentése, meg is kapja ott helyben a behívót. Az ország keleti felében pusztító háborúra egyébként nem sok minden emlékeztet Kárpátalján. Ahol az út mentén van a temető, látjuk: egy-egy friss sír tövében nagy ukrán zászló lobog. Ők a hősi halottak. Hála Istennek, nincs sok ilyen sír, és Beregszász központjában, a Hősök falán is csak néhány friss fényképet látni. Persze egyetlen hiába meghalt fiatal is sok. A saját családjuknak, barátaiknak pedig végtelenül és visszavonhatatlanul sok…

Ölelés és egy gyors kávé a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálatnál, Makuk Jancsiéknál. Kiderül, rendtársaink gyakori vendégek itt. Többek közt az előző héten rendünk volt magyarországi nagykövete, Ugron Imre, és a jelenlegi követségi első titkár, Ugron Béla járt itt. Egy rakomány COVID tesztet és egészségügyi maszkot hoztak adományként Németországból. A Szuverén Máltai Lovagrend jelenlegi, Magyarországra akkreditált nagykövete, dr. Heinz Hafner pedig néhány hónapja a lovagrend és a Malteser International ukrajnai segítségnyújtásért felelős vezetőivel egyeztetett Beregszászon. Nincs sok időnk, dolgunk van a raktárban, de indulás előtt Ildikó még megnézni az Alapítvány által vásárolt vadonatúj áramfejlesztőt. Ha megszűnik az áramszolgáltatás, itt nem áll meg az élet.. Működhet az iroda a főépületben, a Boeselager-házban (szintén alapítványi támogatásból épült) és a telken lévő másik épületben is főzhetnek a konyhán a rászorulóknak és az önkénteseknek, és zavartalanul folyhat a foglalkozás a cigánygyerekek számára létrehozott tanodában.

A raktár Beregszász egyik ipari övezetében van, a portás int, ahogy meglát minket. Több, egymástól elkülönített helyiségben, példás rendben állnak a segélyszállítmányok: tartós élelmiszer, higiéniai cikkek, minden felcímkézve szabályosan. Egy külön raktár az átadó. Itt már csoportosítva vannak azok az áruk, amelyeket majd valaki elvisz. Nem jó, ha az ide érkezők látják a teljes raktárkészletet. Az a tapasztalat, hogy ilyenkor ebből is-abból is szeretnének még vinni. Nehéz elmagyarázni, hogy azoknak a szállítmányoknak már megvan a helye, máshol várják őket. Pakolunk. A kisbuszból ki, a kisbuszba be. Nagyobb mennyiségű étolajat viszünk majd Nagydobronyba, ezt az árucikket célszerű volt Ukrajnában megvenni, itt várt minket Jancsiék raktárában. Ildikó és leányai is keményen kiveszik a részüket a munkából, muszáj sietnünk, sok helyre el kell ma még jutnunk.

Beregszász, egy bentlakásos óvoda. Ukrán zászló a bejárat fölött, ukrán és magyar nyelvű tábla a kapun. Benn persze mindenki magyarul beszél. Hétfőtől péntekig vannak itt a gyerekek, természetesen teljes ellátást kapnak. Szegény családból valók valamennyien. Ez abból is látszik, hogy hétfőn, mikor visszajönnek, a szokásosnál is jobb étvággyal esznek… Minden gyermek boldogan fogadja a csokitojást és a nyuszit, de barátkozásra már nem marad idő, megszólal a mobiltelefonokon a légiriadót jelző sziréna. Udvariasan kitessékelnek bennünket, a gyerekeket azonnal az óvóhelyre kell vinni, ha ellenőrzést kapnak és nincs minden rendben, kemény a büntetés.

Kárpátalja biztonságos hely ebben a háborúban. A légiriadó oka általában az, hogy ellenséges repülő, drón vagy rakéta érte el az ukrán légteret. És mivel néhány perc alatt bárhová elérhet, ilyenkor kiadják az általános figyelmeztetést. De Kárpátalján az egyetlen rakétabecsapódáson kívül még nem éltek át támadást. Adja az Isten, maradjon is így. Makkosjánosiban az óvodások már az óvóhelyen fogadnak minket. Ez a helyiség gyakorlatilag egy ablaktalan szoba az épületen belül. Rövid kis műsort adnak elő, és ők is megkapják a húsvéti csokikat. Röpke beszélgetés a helyi görögkatolikus parókussal, Egressy Miklós atyával. Az egyház részt vesz az óvoda fenntartásában. Egyetértünk, hogy a fegyverszállítások csak fokozzák a feszültséget, kiterjesztik a háborút. Bár egyre több a békepárti hang, nem látszik a háború vége. Pillanatnyilag egyetlen eszközünk az ima. És az ima erejét sose szabad lebecsülni…

Két újabb helyszín, Szoros a program. Szepi tolja rendesen a Ford mikrobusznak, három ilyen kocsi – a Csilla von Boeselager Alapítvány vette őket – cirkál Magyarország, Kárpátalja és Románia, a szatmárnémeti máltai raktár között. Nagy előnyük, hogy bár rengeteg áru befér, de be lehet állni velük a személyautós sorba. Teherautóval akár fél nap is lehet a várakozás… És ha valaki megpróbálja „dobozos” kisteherautóval előzni a kamionsort, van kamionsofőr, aki kővel a kezében áll ki elé az útra. Útközben katonai ellenőrzőpont. A jellemző csapat ilyenkor egy tejfelesszájú, egyszerűbb legényke és egy szakállas, szemüveges, idősebb hadfi. Egyikük talán túl fiatal, másikuk túl öreg vagy beteg a frontra. Nem tűnnek motiváltnak, valószínűleg a hátuk közepére kívánják a háborút. Gálocson egy egyházi fenntartású öregek otthonába látogatunk. Ők vetőmagot, vetőburgonyát kaptak tavaly. Az üvegházban már elvetették a paradicsomot, a tavaly termett krumpliból még mindig van. Napelemet tettek a házra, akkumulátoros tárolóval, szinte minden áramfogyasztást ebből fedeznek. Mivel nem volt tele a ház, menekülteket is befogadtak. Legtöbbjük itt ragadt. Nincs már hová visszamenniük. Egy hetvenhárom éves asszonyt egymás után két lakásából bombázták ki, szerencséjére egyszer sem volt otthon. Mindene odalett, de itt biztonságban van.

Száguldás Nagydobronyba, itt munkával kezdünk: lepakoljuk a raklapnyi étolajat. Adományosztásba csöppenünk: pillanatnyilag 21 család, hatvannyolc ember él itt, akik a háború kezdetén érkeztek Kelet-Ukrajnából, és ki tudja meddig maradnak. Ugyanis a front közelében mindenük megsemmisült, nincs hová visszamenniük. „Volt úgy, hogy naponta 1200 emberre főztünk, a háború első hónapjaiban. Leállt minden a településen, csak a belső menekültekkel tudtunk foglalkozni, nem működött az iskola, az óvoda. Három-négy hónap után normalizálódott a helyzet, sokan továbbmentek, vagy hazamerészkedtek. Újra tudtuk indítani az életet. Akik maradtak, a kollégiumban laknak. Van, aki munkát talált. Róluk tudunk gondoskodni, hála a Máltai Szeretetszolgálatoknak”-mondja Nagy Ferenc polgármester. Kemény, határozott ember. Igen, ő az, akinek a házára tavaly Molotov koktélt dobtak. Valakiknek nem tetszett, hogy gátat szabott a korrupciónak. A korrupció talán a háború után Ukrajna legnagyobb problémája. Nyíltan senki sem beszél róla, de valamit elintézni leginkább „okosba” lehet… Ildikó tolmács segítségével beszélget az itt maradt menekültekkel. Leginkább asszonyok, kis gyerekkel. Vagy éppen több gyerekkel. Persze sok közöttük a szegény. De egyikőjük például építészmérnök. Férje katona, házuk találatot kapott, és megsemmisült. Online próbál dolgozni, tervezni. Egyelőre nincs hová mennie. Az arcokat végignézve nem az elkeseredettség látszik az embereken. Ennek két oka lehet. Vagy már beleszoktak, beletörődtek a sorsukba, abba, hogy gyakorlatilag földönfutók lettek, vagy -és talán ez a legjellemzőbb – a személyes és családi biztonságuk, az, hogy az életüket nem fenyegeti veszély, mindent felülír. Ez a legfontosabb, amit Kárpátalja ma nyújtani tud.

Vacsora Kisszelmencen. Ez az a falu, amit kis Berlinnek is hívnak. Az ukrán-szlovák határ ugyanis a falu közepén húzódik. Megnézzük az impozáns határfalat és kaput, ahol csak gyalog lehet átmenni. Ha nyitva van. Délután hatkor ugyanis másnapig bezárnak, a határőrök hazamennek vacsorázni – talán csak a szomszéd utcába. Kisszelmencen a háború első hónapjaiban temérdek menekülőn segített Illár József volt polgármester és az általa helyiekből verbuvált csapat. Maguktól, keresztény hitüket követve nyitották meg házaikat és szívüket. Szepi „máltaiasította” őket, egyenruhát és komoly támogatást kaptak. Menekült már alig jön, de a barátság megmaradt. Illárék nagy családja lassan összegyűlik a vacsoraasztal körül, többen lelkigyakorlaton, szentmisén voltak. Fiú, meny, unokák. Sültszalonna, retek, újhagyma és persze pálinka. Mi másról folyhatna a szó, mint politikáról. Egyetértünk… Vissza Beregszászra. Senkit nem kell ringatni.

Viszonylag korai reggeli, mert megjött két teherautó Odesszából. Önkéntesek nincsenek, le kell pakolni a joghurt szállítmányt. Tizennyolc és fél órán keresztül vezettek egy odesszai helyi segélyszervezet, a New Dawn emberei, át a Kárpátokon. A joghurtért cserébe liszt, rizs, tészta és négy víztisztító berendezés megy majd visszafelé – Ildikó alapítványának köszönhetően. A lepakolást nehezíti, hogy a rossz utak miatt a raklapokon lévő rakomány megborult, szétcsúszott – egyenként kell leadni a tálcákat, és újra összerakni a tornyot. Aztán jöhet a targonca és a béka. Mindannyian rakodunk, viszonylag hamar végzünk. „Ez most jó példája a segélyszervezetek együttműködésének. Szóltak, hogy lenne két teherautónyi joghurt, kell-e. Persze hogy kell, minden kell. Rengeteg intézménybe oda tudjuk adni. Mi meg megkérdeztük, mire van szükségük, amiből mi tudunk küldeni” – mondja két forduló közben Makuk Jancsi.

Át az ukrán-román határon Szatmárnémetibe. Itt van ugyanis az a speciális raktár, ahol az egész Európából Ukrajnának szánt adományokat, segélyeket a Romániai Máltai Szeretetszolgálat tárolja, rendszerezi és innen 3.5 tonnás mikrobuszokon viszik át már a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei Ukrajnába. Sok nyugati kamionos cég ugyanis nem vállalja az ukrajnai utat, ráadásul a kamionokkal fél napokat kellene várni, a kisbusz pedig a személyautók sávjában hamarabb átmegy a határon. A raktárat a Malteser International – a Szuverén Máltai Lovagrend nemzetközi segélyszervezete – és a Csilla von Boeselager Alapítvány közösen vásárolták meg, a belső kialakítását az alapítvány finanszírozta, és teherautót is adományoztak. Egy cipő-küldeménnyel kapcsolatos rövid tárgyalás után Szatmárnémetibe, a Romániai Máltai Szeretetszolgálat szatmárnémeti központjába megyünk. A régi, a templommal egybeépült ház valamikor apácák által üzemeltetett ispotály volt, aztán persze államosították, a rendszerváltás után kapta vissza a katolikus egyház. A Máltai Lovagrend segélyszervezete úgy kapta meg használatra, hogy bérleti díjat nem kell fizetniük, hanem csak a fenntartásról kell gondoskodniuk. Hegedűs Gergő, a „máltai ház” fiatal vezetője, az RMSZ alelnöke vezet végig az épületen. Nyolcvan 6-18 esztendős hátrányos helyzetű gyerekkel, leginkább cigányokkal foglalkoznak. Délelőtt mindenki kötelezően iskolában van, aztán már a házban közös ebéd, leckeírás, zenés foglakozás, szentmise a program. Van a földszinten jól felszerelt mosókonyha, és fiú és lány fürdő is, be van osztva, ki mikor fürdik. A nyolcvan gyerek közül mindenkire hetente legalább egyszer sor kerül. Muszáj ezzel is foglalkozni, hiszen a legtöbb „lakásban” nincs fürdési, mosási lehetőség. Van, ahol nyolc gyerek él a szülőkkel együtt két kicsi szobában. A gyerekekkel is összefutunk, derűsek, jó modorúak. Csillog a szemük. Ebéd: gulyásleves, főtt tészta tejszínes csirkével. Ugyanazt kapjuk természetesen, ugyanott, ugyanúgy, mint a gyerekek. Gergő az irodában megmutatja: minden gyermekről személyes dossziét vezetnek, követhető a fejlődésük, az orvosi vizsgálatok eredménye, különböző jogi nyilatkozatok a szülőktől, látszik a munka mögötti szakmaiság. Amit a leginkább elirigylek tőlük, az a száztíz kis önkéntes. A nyolcvan támogatott gyerek mellett ugyanis száztíz fiatalt készítenek fel az önkéntes munkára. Mi is kapunk a nyakba akasztós szalagból, a felirata: önkéntesnek lenni menő. A fiatalok nyelvén, vonzó módon, szakmailag pontos tudást adni, ez a cél. És ehhez minden feltétel adott, hiszen nem csak Gergő, hanem az ott dolgozók és az önkéntesek jó része is pedagógus vagy szociológus, szociális munkás végzettségű. „Franz Salm-Reifferscheidt, a Szuverén Máltai Lovagrend roma ügyekkel megbízott nagykövete a legnagyobb támogatónk. Nagy szükség is van a pénzre, egyrészt a ház fenntartása és a a napi kiadások miatt, másrészt a gyerekekkel foglalkozó szakemberek egy része állásban van nálunk, az ő bérüket is ki kell fizetni. Persze próbálunk takarékoskodni, ahol lehet. Napelemes rendszert építettünk, ami az áramfelhasználásunkat szinte teljesen fedezni tudja” – mondja Hegedűs Gergő, miközben mobiltelefonján mutatja a napelemek áramtermelésének pillanatnyi és napi átlagos értékeit. Közben az udvaron, az ugyancsak az önkéntesek által megépített faszerkezetű fedett teraszon megkezdődik a húsvéti adománycsomagok kiosztása. Lista alapján, minden rászoruló családnak gyermekenként egy nagy doboz tartós élelmiszer, két tálca tojás jár. Az önkéntesek mind szabályos egyenruhában végzik a dolgukat. Szatmárnémetiben, ebben a házban, egyszerre érhető tetten a korszerűség, a profizmus és az örök értékek, a hit és a szeretet.

Visy László